Portál

> Kezdőlap
> Köszöntő

Regöly

> Története
> Nevezetességek
> Egyház
> Térkép

Intézmények

> Önkormányzat
  - Rendeletek
  - Közérdekű adatok
  - Pályázatok
> Regölyi Közös Önkormányzati Hivatal
  - Kereskedelmi nyílvántartás
  - Közérdekű adatok
  - Nyomtatványok
  - Közbeszerzés
> Szociális
> Művelődési
> Oktatási-nevelési
> Étlap
> Egészségügyi
> eMagyarország pont

Civil szervezetek

> Regölyért Egyesület
> Lovassport Egyesület
> Népdalkórus
> Sportegyesület
> Polgárőrség
> Horgászegyesület
> Vadásztársaság

Vállalkozók

> Vállalkozók

Letöltések

> Kisbíró

Galéria

Fórum

REGÖLY TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ VÉGÉIG

1. Regöly az őskortól a honfoglalás koráig

Regöly és környéke kedvező földrajzi helyzetének köszönhetően az újkőkor óta folyamatosan lakott hely. A őskori lelőhelyek nem mindegyike került feltárásra. A kevés számú feltárás közül kiemelkedik a neolitkori, kisapostagi kultúrához tartozó ún. fűzfási lelőhely, ahol több bronzkori sírt és gödröt tárt fel, gazdag mellékletekkel Torma István régész. A késő bronzkorban, mintegy 3000 évvel ezelőtt már állt az a Sáncz, amely körvonalaiban a mai napig fennmaradt. Jellegzetessége, hogy a környezete felszíni viszonyaihoz igazodva nem hegytetőn, hanem dombon épült. Még a honfoglalás után is a Dél-Dunántúl legerősebb, legvédhetőbb erősségei közé tartozott, amelyet északról és nyugatról mély, kettős árok védett, három oldalról pedig mocsaras, bozótos terület. A Sáncz a kelták idején élte virágkorát (Kr. e. IV - I. század), amikor törzsi központ és pénzöntőhely volt. A telep jelentőségét jól mutatja, hogy az itt talált pénzöntésre használható minta, alapján öntötték a kelta pénzek egyik csoportját (az ún. regölyi típust). Érdekesség, hogy nagyban hamísították itt Nagy Sándor pénzeit is. A kelták idején a Kr. e. I. században került földbe a Regöly és Szárazd között talált aranygyöngyökből, arany és ezüst ékszergarnitúrákból álló leletegyüttes, amely leginkább észak-görögországi és thrákiai ötvösmunkákkal mutat hasonlóságot. A vitatott eredetű kincseknek - a mocsaras lelőhely miatt - esetleg szent áldozati szerepe lehetett. A kelta törzsek a római hódítás után is a helyükön maradtak. Valószínű, hogy Regöly területének legrégebbi, névről ismert lakosa, Sippius fia Reidomarus, a veterán római katona maga is kelta származású lehetett. Ezt támasztja alá a falu határában talált bronzlapra vésett elbocsájtó okmány. A rómaiak jelenlétét a környéken számos pénzdarab, cseréptöredék és egyéb használati tárgyak leletei is bizonyítják. A népvándorlás korának népei közül a keletről érkezett alánok hagytak maradandó nyomot. Feltételezhető, hogy 1967-ben a község homokbányájában talált női csontváz, amelyet valósággal elborított a sok aranyholmi egy alán hercegnőé volt. Az alánok a rómaiak engedélyével Kr. u. 379-ben telepedtek le Pannóniában, határvédelmi feladattal. Regöly környékére akkor kerülhettek, amikor Stilicho nyugat-római hadvezér négy részre osztotta Pannóniát és az alánokat Valeria tartományba, többek között a mai Tolna megye területére telepítette. Az alánokat a hunok és más germán népek követték a népvándorlás viharaiban. Legmaradandóbb nyomot a Sánczban és annak aljában temetkező avarok hagytak. Az avar törzsek a VII. század vége felé telepedtek meg ezen a tájon és valószínűleg birtokba vették az üresen álló földvárat és környékét.


2. Regöly a honfoglalástól az újratelepítésig

Az avarokat Pannóniában a honfoglaló magyarok követték, megszállták a regölyi sánczot, amely az Árpád-kor végéig a térség meghatározó erőssége maradt. Ezt igazolja, hogy az 1009-ben alapított pécsi egyházmegye egyik főesperességének központja Regöly lett. A regölyi főesperest 1217-ben említi először a pécsi káptalan egyik oklevele. A főesperesség területe nagyjából Tolna megye Kapostól nyugatra eső területe volt. Mohács időszakára már közel száz plébánia felett gyakorolt ellenőrzést. Az Árpád-korban épült templom maradványait a Sáncz egyik magas gerincén találták meg a régészek. Az építmény az egyszerű falusi templomok sorába tartozott, a főesperes csak ritkán tartózkodott székhelyén, többnyire a káptalan tagjaként Pécsről irányította az igazgatása alatt álló plébániákat. Regöly egyházi központtá emelkedésével összefüggésbe hozható a település elnevezése. Az alapjául szolgáló személynév német eredetű lehetett, a forrásokban is gyakorta előforduló Ragino, Regino. Valószínű, hogy így nevezték a kereszténység felvételének korában a német területről ide érkező első papok egyikét. A török hódoltság előtt a helységet Regennek, illetve Régönnek ejtették (hasonlóan a mai Szászrégenhez). Ezekből a változatokból és a török adóösszeírásokban szereplő Regenye névből alakult ki a település mai elnevezése. A középkori Regöly virágkorának a török hódítás vetett véget, amely 1543-ra, vagy 1544-re tehető. A török adóösszeírások 1590-ig sorolnak fel regölyi adózókat. A tizenötéves háború a környék lakosságát menekülésre kényszeríttette vagy elpusztította. Az elpusztult lakosság helyére délszláv lakosság települt, akiket a korabeli magyar források rácoknak neveztek. Az 1702. évi uradalmi összeírás Regölyben 38 rác gazdát (hospites) talált. A korábban kamarai kezelésben lévő helységek lakosait az új birtokos, az Esterházy család egyenlőre nem kötelezte robotra és szabad költözködéssel rendelkeztek. A Rákóczi szabadságharc azonban véget vetett a császáriakhoz húzó rácok tolna megyei uralmának, nagyrészük a kurucok elől délre menekült. A szabadságharc bukása után Regöly és a környező települések - néhány uradalmi pusztát kivéve - üresen álltak. Az Esterházy család birtokába került falu újratelepítése 1715-ben került sor. Ezzel a dátummal datálható a falu újkori történetének kezdete: "Galánthay Eszterhás Joseph Fraknó Várának Gróff Ura" engedélyezte, hogy a somogy megyei Igalból és környékéről telepesek költözhessenek Regölybe. Az újonnan érkezők három esztendeig - a kilencedet és a tizedet kivéve - teljes adómentességet élveztek. 1715 és 1735 között még több tucat földműves és iparos érkezett a Dunántúl legkülönbözőbb pontjáról, Győrből, Tapolcáról, Esztergomból, sőt Budáról is. Az új népesség sokszínű képet mutatott, voltak közöttük szabad költözködési joggal bíró árendások, hajdúivadékok, szabad mezővárosi és városi polgárok, elszegényedett kisnemesek, örökös jobbágyok stb. A XVIII. század végére Regöly, templommal és egy osztatlan iskolával rendelkező mezővárosi címet nyert település lett. A 1784-87. évi népszámlálás már 1433 tényleges népességről ad számot.


Regöly a XIX. század második felében és a XX. század elején

3. "Regöly, régi magyar város?"

"Regöly, régi magyar város Tolna vármegyében, a Kapos és a Koppány vizei közt, regényes vidéken, 1938 katholikus, 25 héber lakossal, parochiális székesegyházzal, melly a város keleti részével együtt a Kapos és Koppány vizektől képezett félszigetben fekszik. Határát a természet gazdagon megajándékozta. Van kövér szántófölde, szép erdeje, hasznos legelője, nádasa, a közel lévő hegyeken pedig jó bort termeszt. ?" Így kezdi Fényes Elek Regölyről szóló rövid leírását 1851-ben. Bár Regöly azóta is megmaradt alapvetően mezőgazdasági jellegű, túlnyomórészt katolikus falunak, mégis sok minden megváltozott, átalakult itt Fényes Elek korától az első világháború végéig tartó közel hetven év alatt. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcot követő önkényuralom 1867-ben osztrák-magyar kiegyezéssel ért véget. Ettől kezdve Magyarország visszanyerte belső önállóságát, aminek következtében a magyar gazdaság addig soha nem látott fejlődésnek indult. A gazdasági növekedéssel párhuzamosan megkezdődött a közigazgatás, az oktatás, az egészségügy - hogy csak a legfontosabbakat soroljuk - átalakítása, korszerűsítése. A változások leglátványosabban a nagyvárosokat érintették, de a XX. század elejére átalakították a "vidéki Magyarországot" is. A közigazgatás reformja 1871-ben Regöly esetében azt jelentette, hogy megszűnt a mezővárosi címe, ettől kezdve a dombóvári járáshoz tartozó nagyközség lett. A mezővárosi besorolást az egész országban megszüntették: az egykori mezővárosok vagy rendezett tanácsú városokká váltak, vagy nagyközségekké lettek nyilvánítva. Az új besorolás nemcsak Regölyt érintette, a megye összes korábbi városát - köztük Szekszárdot is - átminősítették nagyközséggé. Fontos változás volt még, hogy a századfordulón Regöly a Dombóvári járásból átkerült a Tamási járásba.


4. A népességszám alakulása és a népesség anyanyelv szerinti megoszlása

A népesség száma a XIX. század közepétől a 1890-ig lassan növekedett; a tízévenkénti népszámlálás adatai szerint ekkor éltek a legtöbben a településen: 2499-en. Ettől kezdve, egészen az első világháború kitöréséig stagnál, majd - a háború miatt is - 1920-ig némileg csökken a lakosság száma. A vizsgált időszakban a népesség túlnyomó többsége magyar ajkú volt. Mellettük 1880-tól kisebb számban német és még kevesebben szlovák anyanyelvűek éltek a faluban. A környékbeli magyar lakosság körében - egyébként helytelenül - sváboknak nevezett németek valószínűleg a környező, hegyháti településekről költöztek be és a statisztika tanúsága szerint fokozatosan asszimilálódtak. Nem lehet tudni hova sorolta a statisztika azt az egy-két cigány családot, akik először a Csikólegelő melletti "Cigánygödörben" laktak, később pedig a Partalján húzódtak meg. 1901-től vannak anyakönyvi adataink a születések és a halálozások számáról. Korszakunkban a születések száma majdnem minden évben meghaladta a halálozások számát. Az 1901-1910 évek átlagát nézve ez következőképpen alakult: " születésszám átlagosan évente: 70 fő " halálozások száma átlagosan évente: 51 fő " házasságot kötött átlagosan évente: 26 fő. Ez évente átlagosan 7 ezrelékes természetes szaporulatnak felel meg. A mai viszonyok között elégedettek lehetnénk ezzel a számmal, de akkor ez elmaradt a járási átlagtól (8 ezrelék) és még jobban a megyei átlagtól (10 ezrelék). Ennek ellenére a népesség számának folyamatosan emelkednie kellett volna, e helyett azonban a falu lakóinak száma az 1890-es évektől kezdve lassú csökkenést mutat. Magyarázat a nagyarányú elköltözés, elvándorlás lehet. A századforduló időszakában több százezren vándoroltak ki Magyarországról Amerikába. A elvándorlás érzékenyen érintette Tolna megyét is. Közvetlen adatok nem állnak rendelkezésre, de azt tudjuk, hogy 1908-1909-ben hat fő, 19011 és 1913 között 9 fő kapott útlevelet Regölyből Amerikába. 1910-ben pedig 19 regölyit külföldön lévőnek írtak be a népszámlálók. A környékbeli településekkel összevetve ez nem számít sem túl magas, sem túl alacsony számnak. Az 1910-es évek elején, a hasonló lélekszámú települések közül Nagykónyiból 23 fő, Szakályból viszont senki nem kapott amerikai útlevelet. Az elvándorlók nagyobb része azonban a környező településeken találhatott magának lakóhelyet és munkát. Az így kialakult űrt az alacsony természetes szaporulat nem tudta pótolni. Hiába nőtt rövid időn belül az átlagéletkor, - 1900-ban 224-, 1910-ben már 317 hatvan éven felüli élt a faluban - a születések számának is növekednie kellett volna ahhoz, hogy a lakosság száma ne induljon fogyásnak. Az akkori plébános Palkó István is arról kesereg, hogy folyamatosan csökken a születések száma. A csökkenés okát ő elsősorban "a nemzetpusztító rettenetes bűnben", az egyre terjedő egykében látja.


5. A község irányítása, szervezete

A községrendezési törvény alapján Regöly nagyközség önkormányzati jogait a képviselőtestület gyakorolta. A helyi választásokkor a képviselőtestület jelölhette a községi elöljárókat, a választás viszont a község szavazati joggal rendelkező, tehát 20 éven felüli férfi tagjainak joga volt, akiknek saját vagyona vagy jövedelme után két évre föld, ház, jövedelem, vagy kereseti adót fizetett (vagyoni cenzus). A szavazás nem titkos, hanem nyílt volt, vagyis a szavazónak a választási bizottság előtt jól érthetően, hangosan kellett jelöltjének nevét kimondania. A községi elöljáróság a következő személyekből állt: községi bíró, helyettes bíró, esküdtek (más szóval a képviselők), községi jegyző, pénztárnok, körorvos és közgyám. Az elöljárókat három évre választották, kivétel a jegyzőt, akit élethossziglan. 1886-ban szűkítették az elöljárók szabad választását; ettől kezdve a bírót, a körorvost, és a jegyzőt a nagyhatalmú járási főszolgabíró jelölte és ellenőrizte, sok esetben utasíthatta is. A községi képviselőtestület 24 teljes jogú és 8 póttagból állt. A képviselőket, vagyis az esküdteket csak felerészben választotta a falu lakossága, mert testület másik része a helyben lakos, legtöbb adót fizetőkből került ki; ők voltak az ún. virilisták. A képviselőtestület feladata nagyjából megfelelt a mai testületének. Széleskörű jogokkal rendelkezett a költségvetési és vagyonkezelési ügyekben (községi adók és a költségvetési előirányzat megállapítása, a községi vagyon kezelése) Feladata volt még a községi alapítványok pénztárának kezelése és ellenőrzése, amelyek a következők voltak: szegénypénztár, telkes gazdák pénztára, tűzoltók segélylapja és az iskolai pénztár. A falu tulajdonképpeni vezetője a községi bíró volt. Feladatköre sokrétű: felelt a törvények és rendeletek végrehajtásáért, összehívta a képviselőtestület, felügyelt a községi épületekre, kutakra, hidakra, "azok jó karban és tisztán tartására, a fasorok, és főleg a szederfaültetvényekre". Fontos szervezési és irányítási feladatai voltak árvíz, hófúvás és tűz esetén. A bíró régi szerepéből is megőrzött néhányát, például a bűntettel gyanúsítható személyt letartóztathatta; kisebb polgári peres ügyekben - a törvények alapján - húsz forint erejéig, erdei kihágások esetén 10 forintig büntethetett. Személyesen kellett felügyelnie az újoncozást, rendelkezett a községi rendőrök felett, ellenőrizte a kémények rendszeres tisztítását, eljárt az iskolai mulasztásokkal szemben, gondoskodnia kellett a község szegényeinek eltartásáról stb. A falu bíróinak névsorát 1885-től ismerjük. A leghosszabb ideig Kováts Antal, Szili János és Csizmazia József volt hivatalban, míg Antal Pétert kétszer is megválasztották, másodszorra az első világháború után. A községi jegyző, munkaköri leírása szerint "köteles a községi elöljáróságot, valamint a hozzáforduló egyeseket tanáccsal és fölvilágosításokkal támogatni, a törvényeket, szabályrendeleteket és utasításokat megmagyarázni." Ezenkívül minden olyan adminisztrációs ügyet intézett, amely a jegyzőknek ma is feladata. Szolgálati beosztása viszont jóval kötöttebb volt; munkáját rendszeresen ellenőrizte a járási főszolgabíró, székhelyét - hivatalos elfoglaltságot kivéve - 48 órán túl annak engedélye nélkül nem hagyhatta el. A községben 1875-től 1908-ig Kerbolt István látta el a jegyzői teendőket, ő volt az önkéntes tűzoltóegylet parancsnoka is. Tapasztalt nagy tekintélyű ember, aki több bírót is kiszolgált. Munkája ellen panaszt sehol nem találtam; 1895-től kezdve viszont ő maga panaszkodott és kért segédjegyzőt maga mellé. A polgári anyakönyvezés bevezetése után ugyanis ez a feladat is a nyakába szakadt. A Regölynél kisebb települések is alkalmaztak már segédjegyzőt, amikor végre 1902-től Kerzler Károly személyében, évi 800 korona fizetésért - amelyből 200 koronát az állam vállalt magára - betöltetett ez az állás is. 1908-től Csukly Gyula lett Kerbolt István utóda, 1910-től mint főjegyző. Ettől kezdve a segédjegyző (jegyzői beosztásban) elsősorban az adóügyekkel foglalkozott. Állandóan helyben lakó orvost csak a hatezer fő feletti lakossal rendelkező településeknek volt kötelező alkalmazniuk. Az ennél kisebb lélekszámú községekben csak körorvos volt. Regöly Szakállyal, Hőgyésszel és Gyula-Jovánczával alkotott egy körorvosi társulást. A körorvos általában hetente egyszer "rendelt" a faluban. Munkája kiterjedt a gyógyításon kívül a szülésznő ellenőrzésére, figyelt a kutak tisztán tartására és a lakások megfelelő szellőztetésére is. Időnként kötelessége volt megvizsgálnia az élelmiszereket és az italokat, és ameddig nem volt körállatorvos, joga volt megvizsgálni a levágandó marhákat, juhokat, és sertéseket. A közgyám feladata elsősorban az árvák felügyelete és a gyámhatósággal való kapcsolattartás volt. A községi hivatal alkalmazottai fontos szerepet játszottak a mindennapi ügyek intézése során. A két rendőr feladata, hogy a nappali és az éjjeli szolgálat során őrködjenek a személy és vagyonbiztonság felett, felügyeljenek a közrendre és a közcsendre. A vendéglőkben, kocsmákban, pálinkamérésekben ellenőrizték az éjjeli záróra megtartását. Ez a téli időben este kilenc óra, nyáron este tíz óra volt. Fegyverrel és egyenruhával látták el őket; hivatalba lépésükkor a főszolgabíró előtt kellett esküt tenniük. Szolgálati utasításaikat a bíróról és a jegyzőtől kapták, de adott esetben bármelyik községi elöljáró utasíthatta őket. A romló közbiztonságot a századforduló környékén a két rendőr egyre nehezebben tudta megoldani, ezért 1902-ben melléjük beosztva négy éjjeliőrt állítottak, akik nyáron este 10 órától éjjel 2 óráig; télen este 9 órától éjjel 4 óráig őrködtek. Minden községnek alkalmaznia kellett egy, később két szülésznőt, halottkémet, vágatási biztost, két fogyasztási adófelügyelőt, egy községi kertészt és egy hivatalszolgát, vagy más néven dobost. A dobos - a hivatal takarítása mellett - a helyi "média" szerepét töltötte be, ugyanis köteles volt kihirdetni a helyi rendeleteket, bírói utasításokat. Ezen túl kidobolhatta bárkinek a hirdetését, ha az lefizetett, regölyi esetében 20, vidéki esetében 40 krajcárt, melynek fele a községet illette. Az elöljárók és a hivatali dolgozók fizetésének nagyságát elsősorban a képzettségük, másodsorban a beosztásuk határozta meg. A községi bíró fizetése jelképesnek mondható, évi 100 Ft készpénz volt, a jegyzőé ennek ötszöröse, évi 500 Ft, amihez - segédtartási járulék címén - hozzájött még 300 Ft A jegyzőt illette a magánügyekben vállat megbízatási díjak illetéke (szerződések, birtokív-másolás, végrendelet). Egyéb juttatásként járt még 19 kat. hold kültelek adómentes bérlete, valamint házikert, szolgálati lakás félszerrel, pincével és istállóval. Földjét a község díjmentesen műveltette, a termést betakarítatta és behordatta. A bíró és jegyző fizetése közötti nagy különbség oka az volt, hogy a bíró tulajdonképpen a "társadalmi megbízatásban" végezte a munkáját, fő jövedelme nem ez volt. A bírák többsége majdnem minden faluban a módosabb, éppen ezért tekintélyesebb gazdák közül került ki. Jegyzőnek pedig csak érettségivel rendelkezőket alkalmaztak, amellyel ebben a korban csak kevesen rendelkeztek. A pénztárnok évi fizetése 52,5 Ft, a körorvos a községtől - a beszedett díjakon kívül - évi 130 Ft-ot, a közgyám 10 Ft-ot, a szülésznő 50 Ft-ot, a hivatali szolga és a rendőrök egyaránt 130-130 Ft-ot kaptak. A helyettes bíró és az esküdtek szolgálatukért külön fizetést nem kaptak, ha hivatalos ügyben jártak el napidíjat és költségtérítést számolhattak el, amely 80 kr. és 2 Ft közötti összeg lehetett, beosztástól függően. A fizetések értékének meghatározásához könnyítésül annyit, hogy az 1880-as években 1 q búza átlagára 8 Ft, 1 q kukoricáé 6 Ft. körül mozgott. A sertés mázsánkénti ára ugyanebben az időszakban 39 Ft, egy vágott juhé 42 Ft volt.


6. Közlekedés: közutak, vasút

A község határában három közút vezetett. Az egyik Hőgyész irányából, Csernyéden keresztül a Kapos-híd felől vezetett át a falun, majd innen Majsa irányában Pincehelyre és onnan Ozorára (Ez volt az ún. vicinális út). A másik Regölyből a Tamási-Szakály törvényhatósági úton (a mai bekötő út) keresztül Gyula-Jovánczára. A bekötő út végén állt egy csárda, amely akkor forgalmas vendéglőnek számított. A harmadik út a regölyi szőlőhegyek alatt a Majsapusztához tartozó Adorjánpusztán keresztül Tamásiba vezetett. A közutak fenntartása a megyei hatóságok feladata volt, de ehhez minden településnek éves hozzájárulást kellett fizetnie. A környék közútjai az első világháborúig nem voltak ellátva semmilyen szilárd burkolattal, egyszerű földutak voltak Az utakat a szekereken kívül postakocsik, néha hintók, és gyakran gyalogosok használták. A közutak karbantartásánál sokkal többe került a hidak állagának fenntartása, illetve azok felújítása. Különösen azután, hogy 1888-ban a Csernyéd felé vezető Kapos hidat törölték a megyei hidak sorából és fenntartását átterhelték a használatában érdekelt községekre. A híd Regölyre eső javításának összege így tetemes kiadást jelentett, 1169 forintot. Ez a község éves költségvetésének 10-15 %-át tette volna ki, amelyet a megyei többszöri felszólítása ellenére a község nem tudott vállalni. Közben a híd olyan rossz állapotba került, hogy az alispán elrendelte a lezárását és javasolta egy új híd építését, amelynek költségeit Regöly és a környező települések viselnék. A község elöljárói ismételten kijelentették, hogy csak akkor hajlandók hidat építeni, ha ahhoz megfelelő összegű támogatást kapnak. Addig is kerülnek inkább és használják a szakályi hidat és Bischitz Zsigmondnak a majsai Esterházy uradalom bérlőjének magánhídját. Megoldást végül az alispán javaslata jelentett, amely előirányozta a megyei közútalap terhére, két év alatt egy vasszerkezetre épülő híd felépítését. 1877-ben a Kapos völgyén keresztül megindult a Budapest-Pécs vasúti forgalom. A vonalat egy magánvasút társaság építette, de hamarosan államosították és a MÁV lett a község mellett is elhaladó vasút tulajdonosa. A regölyiek azonnal élni akartak a kedvező lehetőséggel és kérvényezték a vasúti igazgatóságtól, hogy a községhez legközelebb eső őrháznál vasúti megállóhelyet létesítsenek. Indoklásul a lakosság nagyobb számát a személyszállításban, és a posta igényét hozták fel. Az ügy érdekében még a kereskedelmi miniszterhez is küldöttséget menesztettek és felkérték a körzet országgyűlési képviselőit az ügy támogatására. Végül 1891-ben azzal a feltétellel alakította ki a MÁV a 73. számú őrházánál a regölyi megállóhelyet, hogy a község ahhoz 65 ft-al hozzájárul.


7. Falukép, az utcák rendezése

A század végére jelentősen átalakult a falukép. Sor került a házak megszámozására és számtáblákkal való ellátására. Akiknek még nem volt az utca felől kerítése és kapuja az köteles volt pótolni azt. 1899-ben megkezdték a gyalogjárók, vagyis a járdák kiépítését, jobb híján téglából. A századfordulón a lakóházak többsége vályogból vagy sárból készült, a módosabbak viszont egyre inkább áttértek a téglára. A háztetők a szegényebbek házainál zsuppból, a gazdagabbaknál fazsindelyből, vagy bádogból készültek.
1892-ben a következő - már használatban lévő - utcaneveket rögzítették:
" a Községházától a Vásártérig: Kupa utca (a mai Hunyadi utca)
" a Zárdától a Kis József házáig: Sánczi utca (a mai Rákóczi utca)
" Kováts Szabó János házától Szentpáli Ferenc házáig: Bozóti utca (a mai Vas Gereben utca)
" a Községházától Tamási fele: Tamási utca (a mai Szabadság utca és az Arany János utca eleje)
" Csizmazia Ferenc házától Dávid G. József házáig: Pillehegy utca (a mai Szemenyei utca)
" a Községházától a Szalmaházi csárdáig: Derék utca (a mai Kossuth utca)
" Radán József házától Horváth József házáig: Kereszt (Köröszt) utca
" Hegedüs László házától Fazekas Mihály házáig: Külső utca (a mai Árpád utca)
" Rátz Péter házától Tislér György házáig: Tobányi utca (a mai Kölcsey utca)
" Ifj. Bíró József házától Kovács Erzse házáig: Kis Tobányi utca (a mai Kölcsey utca vége, a Varroda utcája)
" Tislér György házától a Kántor Antal házáig: Tobor utca (a mai Vörösmarty utca eleje)
" A Szalmaházi csárdától Dobos József, illetve Polátsi János házáig: Sósallyai utca (a mai Jókai utca, vagy Partalja)
" Kis Péter házától a Közvágóhídig: Kis regölyi utca (a mai Deák Ferenc utca)
A rendeletben rögzített utcák jegyzékéről kimaradtak olyan, minden bizonnyal lakott helyek, mint a Kis utca (a mai Petőfi utca), a Kukucsa (a mai Munkácsy utca), a Veravár (a mai Váralja utca) és a Buhin (a mai Batthyány utca). A vásártér a mai Mátyás és Vörösmarty utcák végén volt.


8. Épületek

A községháza épülete a mai helyén állt. A folyamatos bővítés eredményeként az 1900-as évek elejére itt kapott helyet a csendőrszoba, a börtönhelység, a segédjegyző lakásául szolgáló szolgálati szoba és egy raktár. A községháza tanácstermében tartották a közgyűléseket (a képviselőtestületi üléseket). A terem falán a király és a királyné őfelségeinek képei lógtak. A hercegi uradalmi nagykocsma, vagy más néven beszálló csárda a zárda helyén, a mostani iskola telkén állt. Itt öt szoba, konyha, sütőkemence, pince, beépített árnyékszék és külön istálló állt a vendégek rendelkezésére. Ezt lebontották és a hercegség a helyi egyházközségnek adta bérbe, azzal a feltétellel, hogy itt leányiskola épüljön. A kocsmákat az 1900-as évek elejéig csárdáknak nevezték. Ezekben nem volt hiány a faluban: a "Szalmaházi" csárda a mai Jókai utca elején állt, a Csicsóka" csárda pedig a Tamási utcában a későbbi bolt helyén. Volt egy kocsma a Kereszt utca kijáratával szemben, ezt a század elején a helyi Gazdakör működtette. A községi kocsmákat az elöljáróság, a beszálló kocsmát az uradalom licitálás után bérbe adta. Többen voltak akik házuknál saját kocsmát működtettek. A községi vágóhíd 1885 és 1889 között épült a mostani mázsaház környékén, a kistói hídon aluli területen. Vágatási díjat kellett fizetni minden itt levágott szarvasmarha, kecske és juh után. Az állatonkénti 10-30 krajcár illeték a vágatási biztos jutalékának levonása után a községi pénztárba került. A vágóhíddal szemben állt a téglaégető, amely a téglaházak növekvő száma miatt egyre fontosabbá vált Az egyszeri égetési díj egy kemence után 10 Ft volt, ezen kívül minden ezer vályogtégla után 50 krajcár illette meg a községet. A RÉV-áruház helyén állt a szatócsbolt, ahol az akkori szükségletekhez igazodva mindent meg lehetett kapni. Fizetni lehetett pénzzel és tojással is. A kereskedők első világháború előtti generációja kizárólag a helyi zsidó családok tagjai közül került ki. Ezt a boltot a századfordulón egyszerűen "Weiss-féle szatócsbolt"-nak emlegették. Weiss Jakab és Mór, Klein Jakab és Albert, Wiener Mór és Mercz Károly voltak az ismertebb boltosok A regölyi postahivatal 1882-ben kezdte meg működését, a mai Hunyadi utcában, a Hetesi József- féle házban. Az első postamester személye ismeretlen. 1885-ben Csukly Matild lett a postamester, őt követte 1922-ben Csukly Ilona. Tudunk még az ún. Pásztorházról, amelyben a község a pásztorok szállását biztosította. A bikaistálló a régi vásártér peremén állt. Az egyházi és iskolai épületekről külön fejezetben szólunk.


9. Egyházak, vallás

A község lakóinak túlnyomó többsége hagyományosan római katolikus, egyházközséget kizárólag ők alkottak. A plébános munkáját egy káplán (néha vikáriusi rangban) és egy kántortanító segítette. Az elenyésző számú protestáns mellett az izraelita vallásúak közössége érdemel említést. Nem tudjuk, hogy mióta élnek a faluban, de az bizonyos, hogy már a XIX. század első felében a kocsma egyik bérlője zsidó származású volt. Számuk annyira megnövekedett, hogy 1885-ben temetkezésre alkalmas területet kértek a községtől. Némi alkudozás után egy Sáncz melletti 150 -öles területet vásárolhattak. Ismerjük akkori vezetőik nevét is, Klein Fülöpét és Goldhágen Mórét. Vallási szokásaikat minden bizonnyal szigorúan betartották, mert többször is kérik az a községi elöljáróságtól, hogy birkát a községi vágóhíd helyett saját házuknál vághassák le. Kis létszámuk miatt zsinagógájuk helyben nem volt, szertartásaikat a családfő vezetésével otthonukban végezték, ünnepekkor Hőgyészre jártak istentiszteletre. Az itteni zsidók, mint a legtöbb helyen az országban - kereskedéssel foglalkoztak; gyakran bérelték a falutól bor-, pálinka- és sörmérést, vagyis a kocsmáltatást. A falu egy-egy gazdagabb zsidó lakosa tagja voltak a községi képviselőtestületnek is. A plébánia kegyura 1922-ig az Esterházy család elsőszülöttje volt. Az 1828. évi Visitatio (püspöki látogatás) idején rögzítették, hogy a mindenkori kegyúr kötelessége mind a templom mind a plébánia rendbenntartása.1873-ban, Németh Pál plébános idején a hívek elhatározták, hogy a templom téglatornyára díszes, új bádogtetőt csináltatnak rá. Mivel az összegyűjtött pénz nem volt elegendő, arra kérték a herceget, hogy az eredetileg csak a toronytető kijavítására szánt összeget engedjék át a községnek. Cserébe a jövőben "lemondanak a templomtorony vonatkozásában minden igényről, melyek a kegyúrral szemben támaszthatók". Ezért "az építendő bádogtoronynak a fenntartása örök időkre a hitközség gondja és kötelessége leend." - írja keserűen Palkó István a plébánia történetéről írott munkájában. Majd hozzáteszi, "hogy a hercegi tiszttartó azóta a toronyra soha nem adott semmit" Ekkor került a toronyóra is a helyére. 1874 január 9-én, 54 éves korában "vízkor által gyötörtetvén" meghalt Németh Pál. Utóda Szemenyei Mihály egykori naki plébános, aki 34 évig volt a község lelkipásztora. Szemenyei Mihály nagy formátumú, világlátott egyéniség, aki amellett, hogy buzgó pap volt, több, máig közszájon forgó egyházi ének szerzőjeként is számon tartják. Az ő áldozatos tevékenységének köszönhetően avatták fel a leányiskolának, majd óvodának is használt zárdát, amely átalakított formában a mai iskolának is otthont ad. Fáradozásainak eredményeképpen épült fel a temetői kápolna, az 1880-as évek végén, neogót stílusban. Ennek építéséhez a lakosok jelentős munkával, a falu vezetése pedig száz forint támogatással járult hozzá. Működése alatt - az iskolaszék elnökeként - sokat fáradozott a tanítói fizetések emelésén; több alkalommal próbálta elérni a templom bővítését is, de ezt a képviselőtestület anyagiak hiányában nem tudta támogatni. Irodalmi és kiadói munkásságát dícséri, hogy Wajdics Gyula szekszárdi plébánossal - igazi könyvsikerként - több tízezer példányban adták ki a Szent Család naptárat. Sírja az általa építtetett kápolna oltára alatt van, síremléke viszont a kápolnán kívül ál. Itt van eltemetve Kerbolt István és kislánya is, emléktáblájuk a kápolna falán kívül látható. Szemenyei utóda Palkó István lett, aki már 1906-tól, mint vikárius segítette a betegeskedő főnöke munkáját. Az új plébános 1867-ben Somogyszentmiklóson született; iskoláit Nagykanizsán, majd Pécsett végezte. Káplánként több településen is megfordult (Magyarszék, Magyarhertelend, Dombóvár, Tamási), majd Felsőiregre került, mint vikárius, innen helyezték át Regölybe. A sors nem bánt vele kegyesen az ország és a falu történetének egyik legnehezebb időszakát kellett átélnie: az első világháború borzalmait és az azt követő forradalmakat, közben pedig az 1917-es nagy tűzvészt. Hosszantartó, súlyos betegség után 1933 januárjában halt meg. Palkó István érdeme, hogy a rendelkezésére álló adatok alapján összefoglalta a regölyi plébánia és a hozzá szorosan kötődő iskola történetét, aminek óriási a jelentősége, mert a plébánia hivatalos történetét tartalmazó Historia Domus a nagy tűzvészek során, még a XIX. század elején elégett. A templom épülete a század elején sokat épült, szépült, 1910-ben Marxreiter Ede festette ki a belső részt, egy év múlva Haffner Károly pécsi mester aranyozta át az oltárokat, a szószéket és a szobrokat. Az orgonát 1913-ban cserélték ki egy tíz-változatú, Angster márkájúra, 6740 koronáért.


10. Oktatás: iskolák, óvoda
A. Fiúiskola

A falu 1715-ös újratelepítése után az iskola valószínűleg 1721-ben jött létre, mint római katolikus licenciatura, amelynek vezetője a licenciátus, a tulajdonképpeni tanító. Az első tanító, akinek a nevét az 1729-es Visitatio említi, Farkas Mihály lehetett, aki valószínűleg saját lakásán végezte a tanítást. Nincs adat arról, hogy hány gyerek iratkozott be az iskolába, de számuk - ha a tanító lakásán elfértek - nem lehetett túl sok. A török kiűzése után a XVIII. század elejére az országban kialakult mind a katolikus, mind a protestáns népiskolák hálózata. Ez Regöly esetében azt jelentette, hogy a helyi katolikus egyház hitközsége lett az iskola fenntartója, működtetője. Az iskola tanítója - aki egyben település kántora is volt - a helyi plébánia alá tartozott; a plébános felügyelte a tananyagot és figyelemmel követte a gyermekek iskoláztatását. Mivel a regölyi plébánia az Esterházyak kegyurasága alá tartozott, így az iskolát érintő kérdésekbe minden bizonnyal a hercegi családnak is beleszólása lehetett. Bizonyítja ezt Bedő György iskolamester esete, akinek magaviseletét a nép, sőt a plébános is kifogásolta, ugyanis tanítványait nagyon verte. Ezért az 1742. évi Visitatio során meghagyatott neki, hogy ügyét az uradalommal tisztázza, mert különben a püspöktől "érdemelt büntetésben részesül". 1725-ben a licenciaturát plébániává szervezték, a tanítással ettől kezdve az iskolamester volt megbízva. Mária Terézia királynő 1783-ban kiadta az ország első tanügyi rendeletét, a Ratio Educationis-t, amely az oktatás korszerűsítését tűzte ki célul. Az elemi oktatást ugyan nem tette kötelezővé, de a már működő iskolákban bevezették a tantárgyi rendszert és megfogalmazták a legfontosabb nevelési elveket. A növekvő gyereklétszám miatt az iskolamester lakása szűknek bizonyult, ezért a plébániának iskolaépületről kellett gondoskodnia. Építésének idejét nem tudjuk pontosan, de az bizonyos, hogy 1783-ra Regölynek "jó karban lévő, egytantermes iskolaépülete" volt. Az épületben helyet kapott az iskolamester lakása, egy szobával és egy konyhával. A nyolc öl hosszú, három öl széles (kb. 16x6 m-res) új épületet a község saját erőből emelte a plébánia melletti telken (a mai óvoda épületének helyén). Mivel nem volt kötelező, a gyerekek többsége csak akkor járt iskolába, ha nem kellett besegíteni az otthoni munkába; ez jobbára a téli időszakra esett, amikor befejeződtek a mezőgazdasági munkák. A tanítás - az egy tanterem miatt is - osztatlan jellegű volt, a nebulók egy csoportba voltak beosztva, függetlenül attól, hogy hét vagy 10 évesek voltak. A tanítási órák hossza és a napi tanítási idő nem volt meghatározva, a tanítás ebéd utántól egészen késő délutánig folyt. Az 1811-es nagy tűzvész során a templom, a plébánia és a közvetlenül mellettük elhelyezkedő iskola is leégett. Az 1828-as Visitatio idejére már újjá is épült, mert a püspök nem emelt ellene kifogást. Palkó István plébános feljegyzéseiből tudjuk, hogy 1820 és 1831 között Turós János lett az iskolamester, aki "iszákos, hanyag ember volt, a pincéket bújta, plébánosa, Hegedűs László jóakaratú figyelmeztetésére azzal felelt, hogy életére tört töltött fegyverrel, majd hamisan bevádolta plébánosát az uradalomnál bujtogatásért, a káptalannál erkölcstelen életért, a megyénél a felsőbbség ócsárolásáért, sőt a királyi udvarnál felségsértéssel vádolta. A plébános vizsgálatot kérvén maga ellen, a vádak alaptalanoknak bizonyultak. Ez azonban Turósnál csak olaj volt a tűzre; tovább folytatta gyalázkodásait. Az ügy úriszék elé kerülvén, Turóst elmarasztalta, börtönre ítélte és állásától is megfosztotta." Utóda a Szakcson született Csukly Ignác lett, akit először az iskola történetében úgy választottak iskolamesterré. Csukly haláláig, 1890-ig nagy megbecsülésnek örvendve dolgozott. 1842-re az épület "nagyon szomorú állapotba jutott", alapos felújításra, tatarozásra szorult volna. A kegyuraság hallani sem akart az újjáépítésről, pedig már a megyei újságok is felemlegették a lehetetlen állapotot. Végül Girk püspök, 1865. évi látogatása alkalmával rábeszélte a regölyi híveket egy új iskola építésére. A régi épület helyére emelték a két tantermes, a mester három szobás lakását is magába foglaló új iskolaépületet. (A mai óvoda épülete ma is ezeken az alapokon áll.) Az iskolamester lakásához három szoba, egy konyha, egy kamra, és egy cselédszoba is tartozott. A tanítást már 1886 szeptemberében itt kezdték. Az előszobából nyílt a segédtanító szobája, ugyanis 1842-ben létrehozták a második számú tanítói állást. Ettől kezdve a hat évfolyamot már két csoportban tanították: külön-külön az 1-3., illetve a 4-6. osztályokat. A gyereklétszám folyamatos emelkedése miatt az 1800-as évek közepére már 180-200 tanulója volt az iskolának. 1883-ban létre kellett hozni a harmadik tanítói állást és ehhez kellett egy harmadik tanterem is. Ezt a két tanterem közötti folyosó átalakításával oldották meg. A harmadik tanító szállását pedig a mester cselédszobájából hozták létre. Az első világháború előtt az épület annyi változáson ment még keresztül, hogy 1893-ban az eredetileg téglával burkolt két tantermet kipadlózták, 1911-ben pedig a mesterlakás folyosóját beüvegezve zárttá tették azt. A tanulólétszám növekedéséhez hozzájárult, hogy a kiegyezést követő évtől (1868) báró Eötvös József vallás-és közoktatásügyi miniszter tervezte alapján törvény írta elő a kötelező népoktatást. Minden gyerek tanköteles lett, aki a 6-ik életévét betöltötte, egészen a 12, illetőleg 15 éves koráig. Kiadták az új népiskolai tantervet, meghatározták a kötelezően tanítandó tantárgyakat és a felekezeti iskolákat is állami felügyelet alá helyezték,. Néhány évvel később törvény rendelkezett arról is, hogy mindenütt, ahol a község hatósága alatt népiskola vagy felekezeti iskola működik, legalább 9 tagból álló iskolaszéket kell a képviselőtestületnek választania. Választás nélkül az iskolaszék tagja lett a helyi plébános és a tanító. A harmadik tanítóra csak 1888-ig volt szükség, mert a leányiskola megszervezésével helyét apácák vették át, fizetését így a zárda kapta. A harmadik tanítói állást 1883-tól a Regölyben született Csukly László, Csukly Ignác fia töltötte be, aki eleinte az előszobára nyíló kis udvari szobát használta. Amikor megszűnt a harmadik tanító állása Csukly előléphetett második számú tanítóvá, majd 1890-ben a püspök engedélyével, pályázat kiírása nélkül iskolamesterré nevezték ki. Cserébe magára vállalta segédjének és az osztálytanítójának fizetését. Ettől kezdve a kis udvari szobából az iskolaszék tantermet szervezett, helyette a mester megkapta az eredeti osztálytanítói szobát, azzal a feltétellel, hogy fűtés és takarítást ad az osztálytanítónak. 1898-ban szervezték meg a gazdasági ismétlőiskolát, amely a 12-15 év közötti tanulókat foglalkoztatta. Ennek kertésze is Csukly László tanító lett. Működtetését elősegítendő hozzácsapták a fiúiskolához a korábbi községi faiskolát is, ezt is Csuklyra bízva. Az aránytalanul nagy terhet azonban nehezen bírta, egészsége hamar megromlott. Csukly László 1900-ban lemondott, nyugdíjaztatatta magát és Magyarkeszire költözött, utóda Kovács Márton lett, aki 1921-ig volt kántortanító. Palkó plébános szerint jó hangú kántor, de hanyag tanító és szoknyabolond. Ráadásul a tanácsköztársaság ideje alatt együttműködött a kommunista hatalommal. Azzal vádolták, hogy leszedette az iskolában a kereszteket és a szentképeket, megszüntette a dicsértessék köszönést és kommunistákhoz illő kijelentéseket tett. Mindenesetre fegyelemi vizsgálat indult ellene, majd megfosztották állásától. Az ügy lezárásáig, utódaként Leicht József helyettes kántor, majd rövidesen Mezey László lett megválasztva, aki " A képzett muzsikusság mellet kiváló tanító volt. Végtelenül lelkes volt a munkában és nagyon szerette az embereket. Ez a szeretet aztán kölcsönös lett a falu népével?" A tanítóképzőt Pécsen végezte, de Regölyben nősült meg. 1931-ben visszaköltözött szülőfalujába, Sásdra. Mezey Lászlót Szüts István követte kántortanítóként.


B. A leányiskola alapítása

A leányiskola vagy zárda Szemenyei Mihály plébános és a falu lakóinak példaértékű összefogásával épülhetett meg. Palkó István visszaemlékezésében közli az eredetileg Szemenyei Mihálytól származó leírást: "Az 1880. évben P. Schick által a regölyi plébániában szt. missiót tartottak. Ez volt az első népi missió, melyet a jezsuita atyák az újabb időben Magyarországon tartottak. Ezen népmissió folytán a regölyi plébánia hívei sok áldásban részesültek. Felajánltatott a plébánia Jézus szentséges szívének. Ezen alkalommal támadt olyan eszménk; milyen üdvös volna Felső Tolnában a történelmileg is ismert Regöly községben, ott hol a római sáncok nyomai látszanak, egy kisebbszerű leánynevelő intézetet építeni, melynek üdvös hatása az egész vidékre kisugároznék. Ezen eszmét a hitközség is magáévá téve, felterjeszté nagys. főt. Dulánszky Nándor megyéspüspök elé, ki azt nem csak helyeselte, hanem felkarolva a magasztos tervet, annak megvalósítására nagylelkűen egy ezer forintot adományozott, azon kegyes ígéret mellett, hogy az építendő zárdát tehetsége szerint később is segélyezni fogja. Ugyanezen alkalommal mélt. és főt. Troll Ferencz pécsi kanonok és pápai prelátus e célra szintén egy ezer forintot volt kegyes ajándékozni. A következő előzmények után, hogy tervünket megvalósíthassuk, kisebb könyvecskéket nyomtattunk, ezek közt megemlítendő: szt. József tisztelete imakönyv, Nagymáriacell, Lerottó, Lourdes, Tarayte Marial, Assisi kegyhelyek leírása, Lourdesi emlékkönyv, mely a lourdesi magyar nemzeti zarándoklatot tárgyalja, melyet a lourdesi nemzeti zarándoklat vezére, mélt. főt. Nogáll János nagyváradi kanonok, címz. püspök megbízása folytán Szemenyei Mihály regölyi és Wajdics Gyula plébánosok szerkesztettek és adtak ki.1884-ben megindították a Szent Család naptárat, mely a zárdának alapja lett. Ezen általunk írt és kiadott könyvekkel kezdtük meg paptársaink közt a gyűjtést, melyet szt. misék ingyenes elmondásával is segítettek, melyeket a budapesti oltáregylettől kaptunk. Eközben rendeztettek a regölyi elemi iskolában a III. terem oly feltételek alatt, hogy ezen teremben csakis addig nyer alkalmazást világi tanító, míg a kilátásba helyezett leánynevelő intézet létesül, ennek létesítése után a III. tanító fizetését a leánynevelő intézet fogja évenként megkapni, mindaddig, míg a leányokat oktatják. Ezalatt benyújtott folyamodványunkra a főmélt. herceg Eszterházy Miklós, e plébánia nagylelkű kegyura, mélt. Babics Zsigmond kassai püspök, hercegi házgondnok közvetítése folytán a templom szomszédságában álló urasági kocsmát kegyesen átengedte, hogy azt leánynevelő intézetté, kisebbszerű zárdává átalakíthassa a hitközség, úgy azonban, hogy az intézet a dombóvári urasági pénztárba évenként január hó 1-én egy aranyat fizessen (5 frt.o.é.). Biszkitz Zsigmond izraelita bérlő ezen átengedésbe beleegyezett és a kocsmához tartozó konyhakertet is átengedte a zárdának használatra. Kezdetben csak a kocsmaépület átalakítása terveztetett, de mint kitűnt, hogy a falak düledező, a tetőzet fája korhadt állapotban van, részben a régi épület használható anyagából, részben új anyagból új épület emeltetett. A plébános ezen célra százezer téglát vettetett. Eközben a szt. Család naptár is, melyhez a forgótőkét a szerkesztők sajátjukból adtak, a jó Isten csodálatos áldása mellett olyan szerencsés helyzetbe küzdötte fel magát, hogy már annak tiszta jövedelméből is fordíthattunk egy bizonyos összeget a zárda építésére. A vidék értelmesebb építőmesterei felszólíttattak terv készítésére. Kappi gyönki építész terve fogattatott el Buday pécsi mérnök, illetve az egyházmegyei hivatal által. Az építést nyilvános árlejtés után Klappi vállalta el 5300 forintért. A kocsmaépület használható anyaga a kész téglával együtt az építőmester rendelkezésére bocsájtatott. Az anyagok helyre szállítása, mindennemű fuvar, napszám a plébánost terhelte. A regölyi jobblelkű hívek az anyagok helyreszállításában, homok és vízhordásban, napszámos ingyenes kézi munkában nyújtottak segédkezet a plébánosnak. Sokan párbértartozásaikat törlesztették szolgálatukkal. Sajnos, hogy a terv építés közben hiányosnak bizonyult, az épületet ráfizetéssel meg kellett nagyobbítani, ami az építőmester hanyagsága miatt nagyon sok bajt és kellemetlenséget okozott. A zárda Isten segítségével 1888. év tavaszán elkészült. Most alapítványról kellett gondoskodni. A plébános az építésből és a felszentelés után fennmaradt összeget (2000 frt.) 8 egyenlő nyolcezer forintra a sajátjából kiegészítette azon kikötéssel, hogy azon esetre, ha édesanyja őt túlélné, a zárdában nyerjen haláláig ápolást, és azon esetre, ha az intézet a st, Család naptára révén árvaházzá fejlődnék, hogy a zárda egy, a plébános szülőföldjén született árvát tartozzék gondozni. A gráczi anyaházból származó szt. Vince leányait 1888. szept. 20-án vezette be az intézetbe Dulánszky Nándor pécsi püspök, aki nevezett napon a regölyi plébániában a bérmálás szentségének kiosztása céljából jelent meg. Magasztos szép ünnepség volt ez! 1890-ben a 8260 frt. alapítvány a szt. Család naptár jövedelméből tíz ezer forintra egészítette ki; 1891-ben még 200 forinttal gyarapodott. Jelenleg az alapítvány 10200 forint." Eddig szól a feljegyzés a zárda alapításáról. A leányiskola felépülésével Regölynek két iskolája lett, egy fiú, illetve egy leányiskola. A fiúk és a lányok is két csoportot alkottak, de más-más beosztásban, a fiúknál 1-3. és a 4-6. osztály; a leányoknál az 1-2. és a 3-6 osztály alkotott egy-egy csoportot. A fiúknál az iskolamester mellett egy osztálytanító, a zárdában két szerzetes tanítónő oktatott. Az első főnöknő, akit 1888-ban maga Dulánszky püspök vezetett be, Jurcsa Mária Jozéfa volt, aki 1888-tól 1903 októberéig mint tanítónő vezette az 1. leányosztályt. Vele egy időben Ambickel Viola tanítónő (az 2.-3. osztály vezetője) és Mirauf Aloyzia konyhanővérrel együtt hárman kezdték meg a regölyi zárdai életet. A zárda kezdetben fizető növendékeket is fogadott, tehát internátusként is működött, 8-10 növendékkel. Egy idő után, Szemenyei plébános javaslatára árvákat is befogadott. A fizető növendékek és az árvák együttes nevelése nehéz feladat elé állította a nevelőket, mert "az árvák igényei nagyok lettek, elkényesedtek". Az internátust így rövid idő múlva beszüntették, és csak árvákkal foglalkoztak. Az árvák eltartása viszont sokba került, ezért Szemenyei plébános alapítványt hozott létre, amelyek kamataiból fenntartható az iskola. A nővérek Franciaországból lourdes-i vizet szállítottak és itthon eladták. Ebből, valamint Szemenyei könyveinek újabb kiadásaiból 31 800 aranykorona lett betéve az alapítvány pénztárába, amelyből jutott a nővérek és árvák eltartása mellett az épület fenntartására is. Sajnos a tetemes összeg értékét az utolsó fillérig elvitte az első világháborút követő infláció. A helyi iskolai reformok megtették hatásukat, az írni-olvasni tudók aránya lassan ugyan, de nőtt. 1900-ban a hat éven felüli lakosság 79%-a tudott írni és olvasni, 1910-ben ez az arány 84%-ra növekedett. Ennek ellenére a községi elöljáróság - anyagi okok miatt -1902-ben nem járult hozzá a községi könyvtár megszervezéséhez, pedig erre már szükség és igény is lett volna.


C. A kisdedóvó megalapítása

A kisdedóvó létrehozásáról Palkó István plébános a következőket jegyzi fel: "Az 1891. évi kisdedóvási törvény minden községben, ahol az óvodakötelesek száma a 40-et meghaladja, gyermekmenhely, illetőleg óvoda felállítását írja elő. Ennek a törvénynek a végrehajtásaképpen jött létre a regölyi óvoda. Megindult 1894-ben mint gyermekmenhely és csak 1905-ben lett átfejlesztve kisdedóvodává, ugyanis a tanfelügyelők a zárdában elhelyezett óvodahelyiséget és a szomszédságában levő iskolatermet szűk voltuk miatt nem megfelelőnek tartván, folyton más, megfelelő helyiségek kialakítását sürgették s valóban olyan szűkeknek bizonyultak említett helyiségek, hogy már tágasabbakról kellett gondoskodni. Az akkori főnöknő Jurcsa Mária rendkívül nagy buzgósággal fogott hozzá, hogy a zárdaépületet egy újabb szakasszal megtoldja, mely egy tágas óvoda és egy ugyanakkora iskolaépületet foglaljon magába. A kegyúr herceget, püspököket, a községet állhatatosan ostromolva, kieszközölte, hogy (a zárda tulajdonát képező 2 drb. tehenet is odaadva) 7500 koronát gyűjtöttek össze. Frick János t. iregi építőmester a saját készítette terv szerint 1904. augusztus havában az alapkő letétele után belekapott az építésbe, 1905. aug. 27-én fel is szenteltette Szemenyei plébános. De az óvodai felszerelés még mindig hiányzott! Szerencsére a hercegi uradalom Nosztány pusztáján épült új óvodaépület más rendeltetést nyervén, a már meglévő s a padlásra felrakott 755 korona értékű felszerelést a nővérek megkapták, vadonat új állapotban s így már mint kisdedóvoda kezdhette meg működését az addigi gyermekmenhely, 100-120 gyermekkel." Az kisdedóvoda vezetésével megbízott apáca illetményét, évi 210 Ft, fizetést, 5-5 Ft világítási általányt és orvosi díjat és évi hat köbméter tűzifát a község elöljárósága biztosította. Cserébe az irgalmas rend egy óvónői képesítéssel rendelkező apácát ad a kisdedóvónak. Szállása, a dajkával együtt a tanító nővéreké mellett a zárdában volt.


D. A tanítók anyagi és erkölcsi megbecsülése:

A 18. századi tanítók fizetéséről keveset tudunk. A mestert, mint tanult embert minden bizonnyal tisztelet és megbecsülés övezte, a település első emberei közé számított. Fontos volt, hogy a mester milyen kapcsolatot tudott kialakítani elöljáróival, a helyi plébánossal, később iskolaszék felállításával annak elnökével. Kezdetben, a Visitatiok során szabályozták az iskolamester járandóságát. 1828-ban például ez 16 hold használatát jelentette, ami egy fél jobbágyteleknek felelt meg. A földhasználaton túl minden házaspártól bizonyos mennyiségű terményjáradékot (általában búzát) és néhány krajcár készpénzt kapott. A községtől tandíj címén kapott még évi 60 Ft-ot, az uradalomtól pedig 12 kocsi tűzifát. A segédtanítói állás közbejöttével annak eltartása fejében a mester még 15 hold föld haszonélvezetére volt jogosult. 1900-ban, amikor a kántortanítói és másodtanítói állás egyszerre üresedett meg az iskolaszék újra tárgyalta a tanítók jövedelmét. A községi képviselőkkel kibővített iskolaszéki ülésen megjelent az egyházmegye főtanfelügyelője is. Az ülés határozatait Dávid Gyula a következőképpen foglalja össze: "? az érvényben lévő kántortanítói jövedelmet két részre osztják: nagyobbik lett a kántortanítóé, kisebbik az osztálytanítóé. Figyelembe vették azt, hogy a tanító törvényes jövedelme biztosított legyen, mely akkor 800 Ft. volt. Így minden beszámíthatót, pénzértékre átszámolva, összeadtak és elosztottak egy mázsa búza akkori árával. A így kapott számot vették egy értékegységnek. A kántortanítónak jutott 118, 4 egység, az osztálytanítónak pedig 49,4. Ezek a javadalmak természetesen a búza árának változásával együtt változtak." A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a község kántortanítójának a nagy gazdasági világválság idejéig az állami alkalmazásban álló, hasonló beosztású tanítónál kétszer több volt a jövedelme. 1933-ra azonban a búza ára a mélypontra esett vissza, így Szüts Istvánnak és osztálytanítójának már volt oka panaszra, mert havi jövedelmük nem érte el az országos átlagot. A leányiskola két tanítója közül - a püspökkel kötött szerződés értelmében - az egyik apáca fizetését a község átvállalta. Ez évi 300 ft-ot és négy köbméter tűzifát jelentett. A község ezenkívül biztosította a tantermek fűtéséhez szükséges tűzifát és pótolta a tanszerekben és felszerelésekben mutatkozó hiányokat.


11. Társadalom

A község lakóinak többsége 1900-ban is a mezőgazdaságból élt. A 2448 lakosból 792 volt mezőgazdasági kereső, ebből 240 kisbirtokos vagy bérlő, 91 kisbirtokos napszámos. Az önálló birtokkal nem rendelkező napszámosok száma 37, a házicselédek 18 volt. A 20 kat. hold felett számított valaki módosnak, az 5 kat. hold alattiak már nemigen tudtak megélni a földből, ezért kiegészítésként napszámra kényszerültek. A mindössze 49 iparos közül (ebből 39 az önálló vállalkozó) a többség segéd nélkül dolgozott; 12-en tartottak 1-5 segédet. A korabeli iparos-vállalkozó mesterek közül bizonyosan voltak a faluban kocsmárosok, molnárok, boltosok, kovácsok, mészáros(ok), kötélgyártó, bognár; ezeken kívül még valószínűleg mások is.


12. Társadalmi és politikai szervezetek


A. Önkéntes tűzoltóság

Az 1800-as évek elején pusztító nagy tűzvészek ellenére az önkéntes tűzoltóság megszervezésére csak az 1890-es évek elején került sor. A 41 tagú tűzoltó testület 20-40 éves férfiakból állt, akiket a község elöljárósága három évre választott. Az önkéntes alapon szerveződő tűzoltók vezetője a tűzoltóparancsnok, illetve a helyettes volt. Két szakaszt alakítottak ki: az ún. "fecskendő szakaszt", amely a szakaszvezetőből, két csővezetőből és 24 tagból állt; a "mászó szakasz"-hoz pedig, a szakaszvezetőn kívül még 11 tag tartozott. A felszerelések között egy fecskendővel ellátott kocsit, egy targoncza fecskendőt, egy vízhordó kocsit, ezen kívül vizeshordókat, kenderből készült vödröket, tűzcsákányt, tűzhorgot, fejszét és vasvillát találunk. A tűzoltóeszközök tárolására külön szertár állt rendelkezésre. A szertár felelőse a helyettes parancsnok volt. A község gondoskodott megfelelő egyenruháról, külön jelvényről és sisakról is. A parancsnok és a helyettes 10 cm széles, vörös színű-, a szakaszvezetők pedig ugyanilyen szélességű kék szalagot viselhettek. A tűzoltók külön segélyalapot is létrehoztak, amit az elöljáróság évente 20 forinttal támogatott, a járási főszolgabíró pedig ide utalta az általa helyben kiszabott tűzrendészeti büntetéspénzek egy részét. A befolyt összegeket és egyéb adományokat segélyezésre fordították, vagy az oltás körül kitűnteket jutalmazták. A falut öt tűzrendészeti kerületre osztották, amelyek élén egy-egy tűzrendészeti biztos állt. Az ő kötelességük volt figyelni arra, hogy mindenki betartsa a tűzrendészeti szabályokat. Különösen gondosan szabályozták például a zsírsütést, a kenyérsütést és a terménybehordást. Ilyenkor szigorúan tiltották a dohányzást és a nyílt láng használatát a szérűskertben, az istállóban és a padláson. Mivel az 1836. évi tűzvész során a fél falu egy az istállóban vigyázatlanul pipázó, férfi gondatlansága miatt égett le, "a községi elöljáróság a dohányzást nagy szélvihar esetén az utczán és az udvarokban s egyéb tűzveszélyes helyeken" megtilthatta. A tűzvészt mindenkinek kötelessége volt azonnal jeleznie a községi bírónak, aki lovas küldönc által értesítette a szomszéd községek tűzoltóságait. "A tűzjelzés a harangok kongatása /félre verése/, lövöldözés és a tűzoltó kürtös által fúvandó tűzriadóval" történik.


B. Zenekarok

Egyre nagyobb igényvolt a zenés-táncos rendezvények iránt, a rézfúvós hangszerek elterjedésével pedig vidékre is eljutottak azok a műdalok, amelyek távol álltak ugyan a népzenétől, de a csárdást jól lehetett ropni rájuk. A falu első zenekara 1882-ben alakult. Egyaránt játszott fúvós és vonós hangszereken, mégpedig kottából. Vezetőjük Szőke Péter volt, aki szárnykürtön és klarinéton játszott. A kottákat Pintér Péter szerezte be és másolta, ezért "bötűs Pintér"-nek is nevezték. A zenekar tagja volt még: Tóth Péter (klarinét), id. Barát József (szárnykürt-brácsa), Riba Mátyás (szárnykürt-brácsa), Korbacz János (trombita-hegedű), Noé Márton (bombard), Iszkádi József (nagydob-bőgő). Rajtuk kívül a háború előtt más zenekarok is alakultak.


C. Gazdakör /Nagykör/

1908-ban alakult meg a Balaskó-féle kocsmában (Derék utca). Tagjai főleg a falu közép és nagygazdái közül kerültek ki. Összejöveteleiken megbeszélték az aktuális problémákat, tapasztalatokat cserétek. Tanfolyamokat, kiállításokat szerveztek, igyekeztek meghonosítani a faluban a korszerű művelési és technikai eljárásokat. Nagy szerepük volt például a műtrágyázás elterjesztésében. Jelentős volt a kör kulturális szerepe, külön könyvtárat alapítottak, szakkönyveket szereztek be.


D. Kisgazdakör /Kiskör/

1910-ben alakult a mai Vas Gereben utcában, Salamon József házában. Tagjai helyi kisgazdák, vagyis a kevésbé tehetős parasztok. Összejöveteleik témái általában hasonlóak voltak, mint a Nagyköré, taglétszámuk viszont meghaladta azt. Nekik is volt könyvtáruk és külön kocsmájuk.


E. Szociáldemokrata Párt

Az egyetlen párt, amely már az első világháború alatt is működött a községben. A helyi tagság létszáma a háború alatt meghaladta a 200-at. A tanácsköztársaság idején a majsai uradalmi cselédek közül is jó néhányan csatlakoztak a párthoz, így 1919-ben már 388 főt számláltak.


13. Közegészségügy

A közegészségügy felelőse a községben a körorvos volt, aki Gyula-Jovánczán, később Hőgyészen lakott, ezért hetente csak egy alkalommal volt köteles helyben rendelni. Ebben a helyzetben felértékelődött a szülésznő munkája. A szülésznőt, majd a század elejétől már két szülésznőt a képviselőtestület élethossziglan választotta. Külön iskolai képzésben is részesültek, egy bábaképző tanfolyamot kellett elvégezniük. Elsősorban a szüléseknél segédkeztek, amiért esetenként egy forintot, kaptak, de a szegény családokat fizetség nélkül is segíteniük kellett. Különösen éberen őrködtek a magzatelhajtás ellen; az észlelt eseteket azonnal jelenteniük kellett az elöljáróságnál. A XIX. század közepén még gyakoriak voltak az olyan járványos betegségek, mint a himlő, a diftéria, a kanyaró, a vörheny és a szamárhurut. 1855-ben Regölyben 127-en, 1858-ban 116-an haltak meg himlőben. Az 1880-as évek végén kötelezővé tették a himlő elleni újraoltást. Ennek betartását olyan komolyan vették, hogy belefoglalták a községi bíró kötelezettségei közé annak ellenőrzését. Az utolsó nagy himlőjárvány 1874-ben söpört végig a falun és 160 halottat követelt, ebből 80 kisgyerek volt. A nagy járványok közül a kolera még az 1860-as és 1870-es években is feltűnt. 1860-ban 105-en, 1866-ban 186-an haltak meg ebben a betegségben; "Micsoda rémület uralkodott a községben, mikor naponként 4-5 halott feküdt" - írja Palkó István. Az 1900-as évek elején a gyermekágyi láz szedte áldozatait: tíz év alatt százan haltak meg. Az 1900-as évek elején a születéskor várható élettartamra csak országos adatok állnak rendelkezésre. 1900-1901-ben ez a férfiaknák 36,6 év, a nőknél 38,2 év. A kezdetleges egészségügyi ellátás mellett ennek legfőbb oka a század végén még mindig nagy csecsemőhalandóság. A XX. század első évtizedében tizenhárom 1 év alatti és hét 6- 13 éves gyermek halt meg. A körorvosi rendszer hátránya volt, hogy rendszeres orvosi ellátásban, illetve kezelésben nagyon kevesen részesültek. A legközelebbi gyógyszertár Hőgyészen, illetve Tamásiban volt. Az állategészségügyi előírások 1889-től a községi elöljáróságot vágatási biztos alkalmazására kötelezték. Első ízben erre ifj. Hanák Péter helyettes bíró kapott megbízást. A későbbiek során is gyakran előfordult, hogy a helyettes bírót nevezték ki vágatási biztosnak.


14. Gazdálkodás


A. Állattenyésztés

A mezőgazdaság legjelentősebb ágazat az állattenyésztés volt. A falu lakóinak szorgalmát és anyagi gyarapodását jelzi, hogy 1895 és 1911 között a haszonállatok száma minden fajta esetében növekedést mutat. Kiemelkedett a nagy hagyományokkal bíró lótartás. A községben 1911-ben 678 lovat számoltak össze, amelynél több a Tamási járás települései közül csak a majsamiklósvári uradalomban és Tamásiban volt; ezeknek a lakossága duplája volt Regölyének. A "regölyi sárga", kisbéri jellegű félvér lovat csak az első világháború után törzskönyvezték. A helyi lótartás tekintélyét növelte viszont, hogy a Magyar Királyi Méntelep Parancsnokság 1888-tól 1944-ig fedeztetési állomást tartott fenn faluban. A fedeztetési idényben (február 1-től június 30-ig) általában négy mén állt itt. A személyzetet egy-két katona és egy helybeli dolgozó alkotta. A fedeztetési idény után a méneket a nagyatádi, később pedig a bajai méntelepre vonták össze. A helyi állomás fenntartását az állam fedezte, fedeztetési díj nem volt. A lovakat elsősorban igavonásra használták, a marhákat erre a munkára a századforduló után már egyre ritkábban. 1911-ben a község 2450 lakosának 938 marhája volt; ezek mindegyike piros-tarka, az állomány fele tejelő tehén. A szaporulat növelése érdekében a község bikákat is tartott, a mai Mátyás és Vörösmarty utca végén álló apaistállóban, amelyet 1891-ben lebontották, majd ugyanazon a helyen újjáépítették. A régi épület helyére az előzőnél jóval masszívabb téglaépület emeltek. Eleinte problémát jelentett a bikák rendszeres ellátása; előfordult, hogy külön takarmányadót vetettek ki az üszőt tartó gazdákra, hogy felhizlalják a csökkent tenyészképességű állatokat. 1902-től kezdve viszont többször is azt olvashatjuk, hogy egy-egy bika annyira elhízott, hogy tenyésztésre már nem alkalmas, ezért el kell adni, vagy cserélni a majsai uradalommal. Jelentős volt még a sertés és baromfitenyésztés, viszont csak kiegészítő jellegű a juh-, és kecsketartás. A századforduló után sertések többsége simaszőrű angol, illetve a hazai húsfajták közül került ki, a zsírfajta, balkáni eredetű mangalica egyre inkább háttérbe szorult. Az állattartó gazdák rendelkezésére állt a községi legelő, ahová állataikat kihajthatták. Az 1885-ben kiadott legeltetési szabályzat alapján a legelőre, állandó jelleggel, kizárólag szarvasmarha hajtható ki. Az igás lovak és csikók csak ménesben és pásztor őrizetében, a jármos ökrök pedig egységes csordában csak augusztus elsejétől legeltethetők. Minden negyed telek után két igás ló, vagy csikó, illetve két jármos ökör lehetett a legelőn. A birkák csak az ugaron, a kőkúti és a kisgáti csapáson voltak legeltethetők. A kecskéket az utcák fásítását követően kitiltották a legelőkről.


B. Növénytermesztés

A falu bel-és külterülete összesen 4916 kat. holdat tett ki. A művelési ágak szerinti megoszlás a következőképpen alakult:
" 3328 kat. hold szántó
" 1050 kat. hold legelő
" 63 kat. hold erdő
" 235 kat. hold szőlő
" 228 kat. hold beltelek
A szántókat a gabonafélék és a kukorica uralták. Az 1880-as évek elejétől a tengerentúli búza megjelenésével a felvásárlási árak folyamatosan csökkentek. Ez is közrejátszott abban, hogy gabonafélék vetésterülete némileg visszaszorult, a rohamosan terjedő kukorica és más kapás növények - cukor- és takarmányrépa, burgonya - rovására. A háromnyomásos gazdálkodás az 1900-as évek elejéig fennmaradt. A falu határában álló szántókat kilenc darabban mérték ki, "mezőkínt" három-három darabban. Az első mező volt az őszi, a második a tavaszi vetésé, a harmadikat ugaron pihentették. A második évben aztán "fordultak", vagyis az ugart feltörték és abba kerültek az őszi gabonák, az őszi helyébe a tavasziak, a harmadik rész ugaron maradt. Fennmaradt az ún. nyomáskényszer is; megszabták ugyanis, hogy melyik mezőbe mi kerüljön és annak betakarítása mikor történjen. A búza aratását általában Péter-Pál-kor kezdték. A szalmagabona összehordását csak az aratás kezdetétől számítandó tíz nap letelte után és csak akkor engedték meg, ha a községi hivatalnokok (plébános, jegyző, tanító), a csőszök, harangozó és templom gabonáját már összehordták. Ennek megtörténtét a bíró kidoboltatta. A kukorica betakarítása az olyan földekről, amelyekbe már őszi gabona kerül, szeptember 20-a után kezdődhetett meg, egyébként csak október 20-a után. A közös legelők fokozatos feltörésével a nyomáskényszer átadta a helyét a hagyományos vetésforgónak. Az állatokat ettől kezdve minden gazda istállózta, egyre többen ismerték fel a vágóállatok jelentőségét, hiszen a húsárak a gabonaárakhoz viszonyítva jóval mérsékeltebben csökkentek. Az első világháború előtt a mezőgazdaságban is megindult a technikai fejlődés. Általánossá váltak az ún. fagerendelyes, teljesen vasból készült ekék. A gépek közül először a vetőgépek jelentek meg, majd fokozatosan teret nyertek a cséplőgépek is. Széleskörben elterjedté ezek azonban csak a két világháború között váltak. Az arató- és kaszálógépek ebben az időszakban még az uradalmakon is ritkaságszámba mentek. A gabona őrlésére a község mellett található két vízimalom, a "potyogai" és a "csárdai " malom szolgált. A község mindkettőt bérbe adta, általában hat év időtartamra. 1886-ban a "potyogai" malom éves bérleti díja 330 forint, a nagyobb "csárdaié" 635 forint volt. A malombérlés a századforduló időszakára aligha számított jó üzletnek, a bérleti díjak befizetése rendszeresen késett, a bérlők gyakorta kérelmezték a bérleti díj csökkentését, vagy elengedését. Olyan eset is előfordult, hogy a hátralékos malombérlő, családjával együtt egyszerűen megszökött. A két malom egyre veszteségesebben működött és ebben a gyakori aszályok mellet közrejátszott az is, hogy a környéken sorra alakultak a gőzmalmok, amelyek olcsóbban és hatékonyabban őröltek. A község tulajdonában két nagyobb szántóterület, a "csigáshegyi" és a "disznógáti", vagy másnéven kisregölyi volt, amelyet általában bérbe adott. Az egyházközség földjei közül a legnagyobb a 32 kat. hold területű "papföld", a kántor javadalma ennek fele volt, az "iskola-föld" pedig 8 kat. holdat tett ki a "Nyargaló" dűlőben. A pamutáruk megjelenéséig fontos szerepet töltött be a háztartásokban a kender. A számos velejáró munkafolyamat közül a kender áztatása okozta a legnagyobb gondot, mert erre alkalmas hely leginkább a malomárok volt. A malom bérlőjének szerződésébe belefoglalták, hogy engedje a virágos kender két hétig, a magos kender három hétig tartó áztatását. A kenderáztatás viszont, - különösen alacsony vízállásnál - gátolta a malom használhatóságát, ezért a bérlők állandóan panaszkodtak az elöljáróságnál. Végül - a panaszoknak helyt adva - megszigorították a feltételeket ettől kezdve csak a Somolyi ér kisgáton felüli részén és a Cserkút érben lehet kendert áztatni. A szőlőtermelőkre nagy csapást jelentett az 1880-as évek közepén jelentkező filoxéra pusztítása. Ez ellen az Amerikából behozott szőlőfajták vesszőinek elszaporításával próbáltak védekezni. Minden községben új szőlőtelepet kellett létrehozni az amerikai vesszőfajták meghonosítására. Regölyben ez a "Halomvölgyi" dűlőben kapott helyet. Az itt honosított szőlővesszőket 1895-ben kezdték el értékesíteni; a helyieknek két forintért, a vidékieknek négy forintért. Az amerikai vessző azonban senkinek sem kellett, még ingyen sem. A telepet így három év múlva megszüntették és a területet a közös legelőhöz csatolták. A szőlősgazdák az amerikai vesszők helyett szívesebben ojtották inkább vad alanyba a hazai vesszőiket. Az ojtáson kívül más, új eljárások is megjelentek a szőlőművelésben; ekkor vált általánossá a soros ültetés, a karózás, a kopasz fejmetszés helyett egyre többen alkalmazták az ún. csapos fejmetszést, megjelentek a peronoszpóra elleni permetszerek. A mezőgazdasági rendtartás megszabta a szüret határidejét is, amely "a fehér szöllöre nézve szeptember 20-ika, a vörös szöllöre nézve pedig október 10-ike" volt. Ezen határidő előtt tilos volt szüretelni, hacsak, "tartós esőzésés ennek következtében beállható szöllörothadás, vagy az egerek nagyobb mérvű pusztítása esetén a községi elöljáróság az engedélyt a kitűzött határidő előtt is megadja". A bort, ahogyan a sört, a cukrot és a húst, fogyasztási adó terhelte, amelynek mértékét minden évben a képviselőtestület határozta meg. A borok esetén a kocsmák bérlőin, vagy tulajdonosain kívül azokat a szőlősgazdákat is terhelte, akik boraikat esetleg palackban árulták, vagy fogyasztásra vidékről hozták be. 1895-ben felállították a mező-és hegyőri szolgálatot. A négy mezőőr és a három hegyőr minden negyed telek után 7 l búzát, és ugyanannyi szemes kukoricát kaptak a rendszeres őrzés fejében.


15. Az első világháború (1914-1918)

A "boldog békeidők" 1914 nyarán véget értek. Kitört a nagy háború! Azt hiszem az eseményeket maga is átélő Palkó plébánosnál hitelesebben senki nem tudná visszaadni az itt történteket: "1914. júl. 26-án vasárnap délután megszólalt az utcákon a községi őr dobja. Soha vasárnap nem doboltak. A nép összerezzent, nagy dolog lehet! Csakugyan: a mozgósítást dobolták: még ma vagy holnap reggel a 44-esek és a 17-esek bevonuljanak. A dobszó előtt óriási förgeteg, vihar és felhőszakadás vonult végig a határon, a kertekbe rakott gabonát úgy széthordta, kavarta, hogy alig vagy sehogyan sem tudták összeszedni. Ez volt a háború nyitánya! Be jó volt, hogy senki sem gyanította, milyen hosszan tart és milyen borzalmasan fog végződni a háború! A bevonulók dehogy gondolták volna, hogy karácsonyra nem lesznek itthon, hiszen csak Szerbia megbüntetéséről volt szó! És megindult a véget érni nem akaró bevonulások hosszú sora. A nép eleinte megittasodva, de elég nyugodtan viselkedett, a templom mindig megtelt, a hívek igaz részvéttel voltak a háború sebesültjei és katonáink iránt. Az első sebesültszállító vonatot olyan vendégszeretettel fogadták, (pedig egy magyar se volt köztük) , hogy bizonnyára napokig el voltak látva azok a sebesültek étellel-itallal. Megalakult a Vöröskereszt egylet sok-sok taggal, a tagdíjat szívesen fizették. Nagyobb szabású gyűjtés is indult fehérneműben, élelmiszerben, úgyhogy nagy ládák teltek meg a sok alsóruhával (ing, gatya, törülköző, lepedő), füstölt hússal, liszttel, savanyú káposztával. Aztán megindult az első hadikölcsönre a jegyzés! Abból is szépen kivették a részüket a regölyiek, meg a többi egymás után következőkből is. Minden nap tartottunk esti litániát tele templommal a katonáinkért. Mikor katonáink, ki sebesülten, ki amúgy szabadságra hazajött, nem mulasztott el szent gyónást, áldozást elvégezni. Úgy látszik a háború Istenhez térítette a népet és ha karácsonyra csakugyan befejeződött volna, bizony sok szép eredménye lett volna! De négy év! Belefásult mindenki, hadbavonult éppúgy, mint az itthonmaradtak. Pláne mikor a hadvezetőség rátette a kezét a harangjainkra is, az igen fájó veszteség volt ránk nézve! Kitörölhetetlenül él mindnyájunk emlékezetében 1916. november 17-ike. Fagyos, deres, hideg idő volt, de az egész község népe ott szorongott, a templomdombon, nézte könnybe lábadt szemmel, mikor 1071 fontos, szt. Vendel képpel díszített, "Regöly város 1854" feliratú harangunkat letaszították a toronyból, azt a szép szavú, messzehíres harangunkat, meg azt a másikat, a 747 1/2 fontosat (ennek felírása volt: In Honorem St. Joannis et Panti devetus popullus oppiai Regölem tis a 1815. egy Istenszem. Tudit Henricus Eberhart Pestini: 1815; az 1811. évi tűzvész után úgy látszik 4 évre rá szerezték be csak a harangokat. A nagy harangon még ez állt: Öntötte Zingbauer Vince Pesten 1854.) Mikor ezt a két drága harangunkat* felvirágozott kocsira tették, hogy a szakályi állomásra vigyék, a nép hangos zokogása és kísérete mellett vittük, én karingben, stólában, mint két kedves halottat a regölyi állomásig, ahol néhány meghatott szóval elbúcsúztattam a harangokat. Mikor rákövetkező évben 1917. nov. 20-án elvitték darabokra törve a harmadik 240 kg-os harangunkat, már olyan fásultak voltunk, hogy fel se vettük. Maradt a kis lélekharang, s evvel voltunk egész 1922. augusztus 6-ig, mikor nagy keservesen egy 240 kg-os harangot szereztünk és szereltünk föl. Ez a kis lélekharang szerepelt az 1922. májusi misén és a bérmáláson is! Lélekharanggal fogadtuk a püspököt!! 1918. március 16-án kiszedték új orgonánk összes cink sípjait is, azokra is szükség lett! Közben szedte az állam a hadikölcsönöket, szám szerint nyolcat; a regölyiek példásan kivették a részüket a jegyzésből. Hogy ne, mikor úton-útfélen, még a szószéken is az lett magyarázva. Hogy az az összeg el nem veszhet, az állam felel érte összes vagyonával, még akkor is ha elvesztjük a háborút! S ugye mi lett a kölcsönkötvényekből?! Aztán a folytonos rekvirálás , maximálás, a felmentések, a hadi segélyek mind-mind az elégedetlenség és az elkeseredés okozói voltak. Közben jöttek a hiáb hírek az elesettekről, a fogságba esettekről! Aztán a dohány, cukor, só, petróleum teljes hiánya mind csak fokozták az elégedetlenséget és természetesen a vallás iránt való elhidegülést, úgyhogy mindenki sóvárgott már a béke után! Megjött, de nem volt benne köszönet! Hazaözönlött a sok hadviselt, eldobálták a fegyvert, vagy itthon rémítgették a népet s kitört a forradalom! A háború borzalmait tovább fokozta az 1917-es tűzvész. A tűzet, amelyről a Tolnamegyei Közlöny is hírt adott a vásártéren játszó gyerekek okozták, akik meggyújtottak egy házat. A tűz gyorsan terjedt, az oltást nehezítette, hogy a férfiak többsége a fronton szolgált. Végül a környékbeli tűzoltók segítségével sikerült megfékezni a lángokat. A kár jelentős volt: 29 ház leégett, sok melléképület, nagymennyiségű gabona, liszt és gazdasági eszköz vált a lángok martalékává.

A Regöly-Régen c. helytörténeti kiadvány alapján összeállította: Porga Ferenc.